ÉRTÉKELÉS - Marceline Loridan-Ivens : És te nem jöttél vissza

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)

Ezúttal egy memoárt hoztam el nektek, méghozzá ha az internet nem csal, az idén 90. életévét betöltő Marceline Loridan-Ivens tollából, aki Holokauszttal kapcsolatos emlékeit meséli el nekünk, ennek az aprócska könyvnek a keretében.

Szerző: Marceline Loridan-Ivens
Cím: És te nem jöttél vissza
Kiadás éve: 2018
Kiadó: XXI. század
Oldalszám: 126 oldal
Műfaj: Memoár, holokauszt
Eredeti cím: Et tu n'es pas revenu
Először is egy nagyon fontos dolgot szögezzünk le: a borító elején található idézet a The Times-tól enyhe kifejezéssel élve félrevezető. Szeretném, ha tudnátok, hogy ez a történet, illetve visszaemlékezés egyáltalán nem szerelmes levél! Szó sincs ilyesmiről, ráadásul, ha logikusan gondolkozunk, ez kissé erős téma lenne, főleg ebben a korban, és ebben a környezetben. Természetesen máshol és máskor sem lenne könnyebben emészthető dolog, de ezt most tegyük félre.
„Loridan-Ivens az apa-lánya kapcsolat legmélyére hatol. Precíz, visszafogott mestermű…”
(Financial Times)
Szóval a lényegre visszatérve, ezzel az ajánlóval sokkal inkább egyetértek a kötet elolvasása után. Az írónő ténylegesen az apa-lánya kapcsolat olyan mélységeit mutatja be, amit mi, olvasók csakis akkor fogunk megérteni, vagy átérezni igazán, ha a valóságban is ennyire közel állunk az édesapánkhoz, vagy köt hozzá minket egy ehhez hasonlítható (esetleg mérhető) kötelék, mint Marceline-t Slojme-hoz.
„Annyira szerettelek, hogy boldog voltam, hogy veled együtt deportáltak.”
Nagyon nehéz erről a témáról beszélni, még úgy is, hogy csak a történelem órákon tanultakat tudom felidézni. Már akkor is elborzasztott a holokauszt fogalma, és mindaz ami, a zsidó származású emberekkel történt ebben az időszakban. Viszont egy másik oldalról megközelítve a dolgot, az ilyen elmesélések, mint amit most Marceline nyújt nekünk, sokkal érdekesebbé tehetik számunkra a már megtanult információkat. Teljesen más az Ő személyes tapasztalatait és élményeit olvasni, mint például egy tankönyv nyers adatait feldolgozni. Sokkal szívhez szólóbb az a hangnem és stílus, amit Ő használ.
„Bár tudnák az emberek, mindannyian, hogy a tábor számunkra nem ért véget. Ott van a gondolatainkban mindhalálig.”
Az írónő elmesélése annyira közvetlen volt számomra, hogy úgy éreztem, mintha én lennék az a láthatatlan személy, akinek mesél, amikor egyedül van otthon. Nem tudom egykönnyen szavakba önteni, milyen volt olvasni ezt a visszaemlékezést, annyira összetett volt az egész. Elég sokszor ugráltunk az időben, amit kicsit nehéz volt követni, de ettől eltekintve a végén mindig visszajutottunk a kiindulási ponthoz, és értelmet nyert az emlékezés a visszaemlékezésben. Ugye milyen érdekesen hangzik? Olyan, mint amikor leülsz beszélgetni egy barátoddal, akit régen láttál, s egy szuszra mondod el neki, mi minden történt veled, mióta nem találkoztatok.
„Hogyan adhatnánk át azt, amit még saját magunknak is annyi nehézséggel jár megmagyarázni?”
Ennek az apró könyvnek köszönhetően Marceline életének egy olyan részébe nyertünk bepillantást, ami mondhatni minden túlzás nélkül örökre megváltoztatta őt és a családját is. Az egész memoárt áthatja a fájdalmuk, az édesapa elvesztésének tragédiája.
„Az volt a dolgod, hogy élj, nem az, hogy meghalj (…) !”
Úgy érzem, mindent elmondott nekünk, olvasóknak, ami a szívét nyomta ezzel kapcsolatban, végre igazán meg tudott nyílni és ez volt számára a segítség a felejtéshez, s ezáltal a továbblépéshez, amit az édesanyja nem tudott elérni a görcsös és kényszerű tevékenységeivel.
„Az idő elmossa azt, ami elválasztott minket, és mindent átformál.”
Számomra a legérdekesebb Marceline második férje volt - tudjátok miért?
Valamilyen oknál fogva ugyanazt véltem felfedezni a kapcsolatukban, mint amit József Attila, híres költőnk keresett egész életén át. Igen, ez van, ha két hónapig tanulok egy költőről, nézzétek el nekem. Ugyanúgy azt éreztem, hogy az írónőnk egyfajta apa-karaktert keres, aki ha nem is teljesen abban az értelemben, mint egy vérszerinti apuka, de pótolni tudja azokat a tulajdonságokat, akár egy hasonló személyiséget is, és egy olyan érzelmi töltetű törődést, ami kifejezetten egy ilyen kapcsolatra jellemző.
„Joris látott engem abban a filmben, amint a sorszámomat mutattam, és a hiányodról meséltem.
Joris, aki ismerte a rendezőt, azt mondta neki:
- Ha találkoznék ezzel a lánnyal, bele tudnék szeretni.
Így is történt. El sem váltunk többé. Ismerte tehát a történetemet, a tiédet is.”
Hogy igazam van-e, azt döntsétek el Ti magatok! ;)
Viszont egy dologban biztos vagyok: Joris személye rengeteget segített Marceline-nak, s azt hiszem, nélküle nem lenne a jelenlegi önmaga.
„Magával ragadott minket a jelen, még abban is hittünk, hogy hatással vagyunk a történelemre.”
Összességében úgy érzem, hogy egy szívszorítóan gyönyörű memoárt olvashattam, ami tele volt régóta elfojtott érzelmek és élmények tömkelegével. Az említett közvetlen stílus miatt teljesen más beütést kapott az én véleményem szerint a könyv, aminek köszönhetően még a velem egy korosztályban levők is szívesebben a kezükbe veszik majd, ha érdekli őket ez a téma.
„A túlélés érzéketlenné tesz mások könnye iránt.”
Azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy ehhez a témakörhöz a gimnáziumban inkább ezt a regényt kellene elolvastatni plusz információ gyanánt, vagy ha érdekességet szeretne mutatni az adott tanár a gyerekeknek - természetesen a filmek, és egyéb videók mellett (mert néha nem árt mindezt látni is).
„Meg kell öregedni ahhoz, hogy eljussanak hozzánk szüleink gondolatai.”
Csillagozás: 4,5 / 5
Ajánlom… mindenkinek, aki szeretné egy kicsit más oldalról is látni a történelmet.
~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés