ÉRTÉKELÉS - Jennie Melamed : Lányok csöndje

Written by Post Comment

Sziasztok molyok! :)

Ezúttal egy olyan könyvről írtam nektek, ami nálam magasan viszi a prímet már most a 2018-as olvasmányaim közül. Ha készen álltok valami igazán megbotránkoztatóra és lebilincselőre, akkor ne habozzatok - Jennie Melamed a ti emberetek!

Szerző: Jennie Melamed
Cím: Lányok csöndje
Kiadás éve: 2018
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 384 oldal
Műfaj: Disztópia, kortárs
Eredeti cím: Gather The Daughters
Te. Jó. Ég.
Emlékszik még valaki arra, amikor Pachmann Péter regénye kapcsán azt írtam, hogy az olvasás befejezése után kezdtem lelkileg belerokkanni a történetbe?
„Még mindig alig jutok szóhoz. Egyszerűen annyit sírtam és agyaltam a könyv befejezése után, hogy már lelkileg is kezdtem belerokkanni. Azt hittem, tudtam, mire vállalkoztam, amikor hagytam magamat rábeszélni erre a regényre (…). Sejtettem, hogy érzelmileg biztosan a padlón fogok kikötni, (…) de mondanom sem kell, mennyire hazavágott Misu története, alig pár fejezet után.”
Ezúttal ez az érzés nemcsak kezdetleges volt, hanem ténylegesen végbe is ment ez alatt a röpke pár hét alatt, amíg a Lányok csöndjét olvastam. Egyszerűen még mindig nem jutok szóhoz, és mondhatni könnyes szemekkel írom ezeket a sorokat, annyira a regény hatása alatt állok érzelmileg, lelkileg - mondhatni minden téren egyaránt.
„- Minden gyermeknek megvan a maga nyara, de minden nyár más gyermeket hagy maga után.”
Jelenleg nem vagyok többre képes, csak hintázni előre-hátra, mint egy rossz keljfeljancsi, és azt hajtogatni magamban, hogy ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz.
Márpedig igaznak kell lennie, hiszen a könyv, amiről most beszélek, már rég kikerült a nyomdákból és kézzelfogható díszként tetszeleghet a könyvesboltok polcain.
Amikor először láttam meg a borítót és a fülszöveget, azt gondoltam, hogy hm, lehet benne valami - eléggé morbidnak és elvontnak tűnik ez a regényalap, amit az olvasóknak ígérnek, ráadásul az írónő ebből a témából doktorált, ami azért valljuk be, elég elképesztő. (Tudniillik, Jennie a gyermekek ellen elkövetett abúzus antropológiai aspektusaiból és pszichiátriai kezeléséből doktorált, és első körben pszichiátriai szakápolóként dolgozik, főleg traumatizált gyermekek körében!)
Lelkesen vágtam hát bele a dolgok közepébe, nagy önfeledten azt gondolva, hogy a korábban már említett Misu háborúja c. kötet engem tökéletesen megedzett, és én aztán nem fogok meghátrálni holmi fura rendszerrel konkrétan ortodox rendre kell gondolni jelen esetben működő szigettől - hát, kedves olvasóim, alázatosan beismerem, hogy az nem kifejezés, hogy meghátráltam. Konkrétan álmatlan éjszakák tömkelege köt most már Jennie munkájához, s tudjátok mit? Egy cseppet sem bánom, hogy mindez így alakult.
És akkor most jöhet a világ legjobb kérdése: Miért?
Úgy érzem, ez a könyv sokkal több egy pusztán jól megírt, s kitalált ötlet kivitelezésénél, és még modern tanmesének is nehezen hívnám, mert ezek a történések annál jóval mélyebbre hatolnak az emberben, mint amikre a fentebb említett darabok, ill. műfajok képesek lennének (természetesen a maguk módján).
„- (…) ahogyan az életünket éljük, az sohasem tűnt teljesen… rendben lévőnek.”
Az alapkoncepciónk szerint egy olyan társadalomban vagyunk, amit az Ősök alakítottak ki, de úgy, hogy az olvasók számára az jöjjön le első benyomásként, hogy az édesapa szó szerint rendelkezik a családjával, az édesanyának pedig az a feladata, hogy a gyermekeket nevelje, és támogassa őt mindenben. Természetesen vannak szabályok is: a kimondottak és a ki nem mondottak, amikkel mégis mindenki tisztában van.
„Vanessa egyszer megkérdezte Anyját, miért siratja mindenki a lányokat. Nem igazságos, hogy a fiúkat ünneplik, de ha lány csúszik ki a sós-véres folyón át a világba, akkor mindenki sír. Anyja azt válaszolta, hogy ha majd idősebb lesz, megérti.”
Utóbbiakhoz tartozik a fülszövegben is feltüntetett rendszerintűvé tett molesztálás, ami számomra annyira ködbe burkolózott, hogy 30-40 oldal után csak egy rossz megérzésnek tűnt, majd pedig 200 oldal távlatából esett le a tantusz, hogy mégis mi a fene folyik itt. Ha láttatok már a rajzfilmekben földig leesett állú szereplőt, valahogy úgy nézhettem ki én is. :’D
„Mi lenne, ha nem kellene férjhez mennünk? Mi lenne, ha nem kellene engedelmeskednünk az Atyáinknak? - Aztán egyszer csak felvillan a szeme. - Mi lenne, ha mindig úgy viselkedhetnénk, mintha nyár lenne?”
El is érkeztünk a könyv legfontosabb eleméhez: a lányokhoz. Megtudjuk, hogy egyvalaki közülük afféle csendes lázadóként tevékenykedik, majd amikor úgy érzi, már nem bírja tovább, a kisebbek élére áll, s azt mondja: NEM!
Egyfajta ellenállásba kezd, és szembehelyezkedik a régóta bevett szokásokkal, s ezáltal az egész rendszerrel. Ezt a folyamatot követhetjük nyomon, és közben részletesebben is megismerhetjük azt az életmódot, amit a „Ne-szabályok” diktálnak az itt élőknek.
„A küzdelemtől Janey azt érzi, hogy él, és ez semmi máshoz nem fogható.”
Őszintén szólva, nem egyszer borzadtam el olvasás közben, és nem egyszer tettem félre a történetet, mondván, hogy nekem most kell egy kis pihenő. Némelyik jelenetnél olyan szinten futkosott a hátamon a hideg, vagy remegett a kezem az idegességtől, hogy egyszerűen nem tudtam folytatni abban a pillanatban az adott fejezetet.
„Rosie összehúzza a szemét, mint aki vitatkozni készül, de aztán bűntudattól hajtva inkább vállat von.
(…)
- Tudom. Nem történt semmi.
- Hát persze, hogy nem történt semmi. És jobban teszed, ha felhagysz ezzel, vagy lekerülsz a sötétséges mélységbe. Még akár száműzhetnek is.
- Azért nem száműzhetnek, amit gondolok. Nem tudják, miket gondolok.”
Ami nekem nagyon tetszett, az a sok szemszög volt, amiből láthattuk ezt az elképesztő vagy inkább elrémisztő? világot. Több szereplőt ismerhettünk meg így, több életet a történeten belül, és ami még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rám: többféle véleményt erről a rendszerről. Ez engem azért is lepett meg, mivel azt gondoltam, hogy a sziget lakói túlzottan beletörődtek a sorsukba; abba, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelniük, és egyáltalán nincsenek elképzeléseik egy teljesen másféle életmódról, vagy éppenséggel arról, hogy vajon létezik-e más hely is az ő otthonukon kívül.
„Néha, az álomittas reggeleken, ahogy Anyjára tekint, eszébe jut, ő vajon mit kiáltana utána, ha látná Vanessát egyre távolabb úszni az Óföld felé.”
A Lányok csöndje egy olyan csönd, amit mindenkinek hallania kell. Ez a könyv egy olyan szintű sebet ejt az ember lelkén, amit nem lehet „csak úgy” begyógyítani. Ennek a történetnek időt kell adni és hagyni, hogy akkor érje el azt a hatást, ami benne lakozik, és ami csak arra vár, hogy át tudja adni az olvasóknak, amikor ők is készen állnak már rá. Számomra úgy volt tökéletes, ahogy volt.
Úgy érzem Jennie-nek sikerült a lehető legmélyebbre ásnia ebben a témában, olyan érzelmeket váltva ki belőlem, amit még sosem tapasztaltam ezelőtt. Az eddigi olvasmányaim közül a legnagyobb kedvencem sem volt rám ilyen hatással, pedig mindig felemlegetem igen, megint az Apró csodákra gondolok.
Egyszerűen mintha én magam is egy lánnyá váltam volna a sok közül, akik rettegtek attól, mi vár rájuk, mit hoz a termékenység nyara, és egyáltalán lesz - e még igazi életük ezek után…
Egy szó, mint száz: Jennie Melamed nálam az év kedvence lett, s ha Tőle olvastok, higgyétek el, az a történet veletek marad örökre.
Csillagozás: 5* / 5
Ajánlom… mindenkinek, aki egy szívet tépő, megrázó, s egyben zseniális könyvet szeretne olvasni.
~Anna

Tags:

Share:

Kapcsolódó posztok

0 megjegyzés